Tisztelt Hölgyem is Uraim, kedves Barátaim!
Ma nagyon furcsa helyzetbe kerültem!
Mindjárt el is mesélem töviről hegyire a dolgot.
Az elmúlt hetekben a világ egyik legismertebb művészettörténészének, Hans Beltingnek a könyvét olvasgattam. Már nem először, hiszen igen tartalmas munka, érdemes rá vissza, visszatérni.
A könyv címe pedig „A művészettörténet vége”.
Van ennek a könyvnek egy előzménye is, amelyet 1983-ban írt a szerző és óriási visszhangot váltott ki vele világszerte. Sokan szerették és elfogadták, sokan pedig vitatkoztak vele.
Ezután 1994-ben Karlsruhéban újra írta. Íme egy idézet belőle:
„Amikor tíz évvel ezelőtt „Vége a művészettörténetnek?” címmel tanulmányt jelentettem meg, magam is úgy láttam, hogy csak az epilógusok számát gyarapítom, holott nem állt szándékomban elparentálni a művészetet vagy a művészettörténelmet, csupán azt akartam elérni, álljunk meg egy percre, és gondolkodjunk el, vajon az általunk megszokott formában összeillik-e még a művészet és (úgy, ahogy azt eddig megszoktuk) a róla szóló történetek.”[1]
Kifejti a szerző, hogy a művészetről való írás, vagy elmélkedés valahogy olyan, mint egy epilógus.
Az epilógus pedig a Wikipédia szerint, egy irodalmi, régies kifejezés:
„olyan Befejező rész; írói, költői műben összefoglaló vagy kiegészítő utolsó rész, záró fejezet.
Átvitt értelemben: Lezáró mozzanat, amely az adott esemény(sor)t fejezi be.”
Szóval láthatják a lehetetlen helyzetemet, itt állok egy kiállítás előtt, amit éppen meg kellene nyitnom, tehát pont valamilyen előzetes cselekedet kellene végrehajtanom, miközben tudom a szakirodalomból, hogy évtizedek óta, pontosabban 1983 óta a művészet és művészettörténet a klasszikus értelemben halott. Vége van!
Sőt van ebben még egy csavar!
Hans Belting, ugye 1983-ban írta meg a tanulmányát és közölte a világgal a „katasztrófát” a művészetről, Tuzson Berczeli Péter barátom, mit sem sejtve pont akkor kezdte a pályafutását.
Pont 1983-ban volt az első kiállítása Marosvásárhelyen az Apolló Galériában.
Most akkor kinek higgyünk?
Hans Beltingnek, aki kételkedik vagy Tuzson Berczeli Péternek, aki halát megvető bátorsággal 39 éve művészetet csinál!
Itt vannak a képei tanúbizonyságul.
Szerintem kitűnőek és vitathatatlanul nevezhetjük művészetnek őket.
Szóval lépjünk túl ezen a beltingi csapda helyzeten, hiszen én is naivan beletettem több, mint 40 évet a művészet tanulmányozásába és hagyjuk figyelmen kívül ezt, a van művészet vagy nincs vitát és beszéljünk arról, ami itt van a szemünk előtt.
Ezek a művek tények, itt lógnak a falon, ezeken nem érdemes vitatkozni.
Beszélgetni róluk, azt azonban igen!
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még az 1980-as években láthattam Székelyudvarhelyen Tuzson Berczeli Péter korai képeit és azóta figyelemmel kísérhettem a fejlődését.
Ezek a képek, amelyeket itt bemutat, a legszebb legérettebb korszakából valók. 1990-től volt egy jelentős stílusváltás a életművében és én úgy gondolom, hogy ez volt az az idő amikorra megtalálta az igazi hangját, saját stílusát.
Ez az az idő, amikortól ezek az izzó vörösek, sárgák olyan erővel jelennek meg a képein, hogy összetéveszthetetlen művek jöttek létre.
Ha egy gyűjteményes kiállításon betoppanunk a kiállító terembe, akkor messziről látszik, hogy na ott egy Tuzson kép.
És bizony oda kell menni hozzá közelebb, mert a művésznek hihetetlen vonzó és rejtélyes mesélőkéje van!
Látszólag ezek a képek absztrakt művek. Egyes besorolások szerint lírai absztrakt, mások expresszív absztraktnak mondják. Valójában mindkettő igaz.
A lényeg azonban a képek szerkezetében van.
Azokban a festői rétegekben, amelyek egymásra kerülve, visszatörölve egy különleges izzást, egy különleges képi teret hoznak létre.
Továbbá a szín rétegek között, alatta, felette, összekötve őket különleges rejtett ikonográfiai jelek tűnnek elő, amelyek a művész életéről mesélnek egy vizuális jelrendszeren keresztül.
Van amikor csak egy sejtésként részletekben, van, amikor akár teljes valóságukban megjelennek olyan formák, amelyek konkrét tartalmakhoz köthetők. Tehát Tuzson mesél és mesél és mesél.
Jelekkel, részleges, vagy teljes formákkal, színekkel, szín harmóniákkal, ebben a festői világban, hol egyik győz hol másik.
Ezekből sző Tuzson Berczeli Péter egy festői jel hálót.
Nem kell, hogy konkrét legyen, pont olyan töredékes és sejtelmes, mint ma a világunk.
Tekintsenek úgy ezekre a képekre, mint meditációs tárgyakra!
Vizsgálják meg őket pontról pontra alaposan!
Hagyják elcsöndesedni az elmét, hogy ezekkel a művekkel rezonálhassanak.
Adják át magukat a szín varázslatnak, a formák sejtelmes örvénylésének!
De vigyázzanak nehogy úgy járjanak, mint egy híres régi kínai festő, aki olyan tökéleteset alkotott, hogy amikor készen volt a képpel, akkor belépett a képbe és eltűnt benne. Soha többet nem látta senki.
Szóval ennyit a művészet és a művészettörténet haláláról.
Mert amit, ma itt látunk az bizony nagyon is él!
Nagyon is művészet!
Fogadják szeretettel Tuzson Berczeli Pétert és festményeit!
[1] https://mek.oszk.hu/01600/01654/01654.htm
